Kicsengettek...
Az osztály a tanár kilépte után tolongva, egymást lökdösődve siettek az ajtóhoz, hogy minél előbb élvezhessék a várva várt tíz percet. A lépcsőn tülekedve megindult lefelé a diáksereg, azonban engem valami felfelé húzott, fel a magasba. Kimérten felmentem a lépcsőn, megálltam a kopott üvegajtó előtt, ami a teraszra vezetett. Némán álltam ott és néztem a fákat, a tetejüket durva szél simogatta, homlokomat hozzáérintettem a fagyos anyaghoz. Észrevettem egy madarat, ahogy dacolt a széllel, majd hirtelen ereszkedni kezdett, kisvártatva ismét fel. Kezeimmel felé nyúltam, mintha elérhetném, magamhoz vehetném ezt a gyönyörű teremtést. ujjaim az ajtóba ütköztek. Bágyadtan eresztettem le kezem, valami fémes hideget éreztem meg tenyeremben. Lenéztem a kilincsre.
Vajon nyitva van?
Már nyomtam is lefelé és a halál szabadsága nyílt ki előttem, tétovázás nélkül, izgatottan lépkedtem a terasz végéhez. A szél hívogatóan belekapott hajamba, kavargott körülöttem dühös szenvedélyével. És akkor, megfogant bennem a gondolat.
Bárcsak madárként újjá születhetnék, szállhatnék a szerelem szárnyán, táncolhatnék sok drága társammal, gyönyörű toll- báli ruhát hordanék, énekelnék csendes vízesés csókjával. Hirdetője lennék a szabadságnak, az apró boldogságnak és a végtelen szárnyalásnak. Igen, angyalokkal játszanék és démonokat félemlítenék meg félemlítő hitemmel, a hittel, hogy van Úr, létezik, és harcolnék érte a dalommal. Talán akkor nem számítana milyen kicsi és jelentéktelen vagyok. Mert a lelkemet látnák, nem kárhozott testemet.
A gondolatok magukkal ragadtak, szemeimet lehunyva, a korlát másik oldalán álltam.
Égi szerelmemet egy vérbe fúló kiáltás rázta meg, zuhantam... Nem, nem zuhantam, szárnyaltam. Szárnyaltam, mint a kék madár, aki új reményt hoz emberek, nemzetek és népek szívébe. Akkor, abban a pár elenyésző pillanatban boldog voltam. Egy voltam a szerelemmel, a természet csókjával. Majd földet értem. Vértócsában fekve, arccal a földön fekve. Esetlen, hitetlen és gyenge emberként éltem újra. De tudtam, a szárnyalás már az enyém, és az lehettem, aki a lelkemben voltam.
...
És ismét csöngettek, a zsibongó emberek az iskolában egyre csendesebbek lettek. Felnyitottam szemeimet, ismét a korlát szélén álltam. Lassan bemásztam, szívemet szakítottam el az álomtól, vagy talán inkább elzártam magamban, mint kisgyermek halott édesanyja utolsó zongora szólóját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése