Ismertem egy Emily nevű lányt, különös teremtés volt. Itt és most a különös kellemes. Magányos volt, míg egy osztályba jártunk nem voltak közeli barátai, komor és ború látó természettel rendelkezett. Emlékszem a mosolyára, miközben pár szót váltottunk. Halvány, sötétben bujkáló öröm. A szemei jég kék színe olyan hatást keltett, mintha fagyott lenne. Gyönyörűnek, ártatlannak és érinthetetlennek tartottam akkoriban.
Emlékszem arra a viharos délutánra, amit együtt töltöttünk. Emlékszem Rá, ahogyan gyönyörködött a villámokban és az esőcseppekben. Feltört belőlem valami, kirohantam a kis szigetre az iskolánk mellett, hagytam, hogy a szél durván játsszon hajammal és a testemmel. Emily utánam jött, akkor érintett meg először és utoljára.
Kezemet fogva beljebb húzott, megállt velem szemben
Az esőben a legjobb sírni, mert mások nem látják.
És feltűnt, mindketten sírtunk, Emily lelke a könnyek által vérzett.
Nem engedte el a kezemet, úgy fogta, mintha egy sebesült, gyenge madár lenne, lassan húzni kezdett, követtem őt.
Órákon keresztül hintáztunk az esőben, ruháink teljesen átáztak, mindenünk átfagyott, a lelkeink mégis találkoztak és megértően fordultak egymás felé. Együtt mentünk haza, immáron mosolyogva búcsúztunk.
Ez a kettőnk titka maradt.
Soha többé nem volt alkalmam vele kettesben tölteni az időt. Beszélgetéseink a régi formában zajlottak. Csak pár szó és semmi több. Úgy tett mintha nem történt volna semmi. Vagy mintha törvénybe ütköző dolgot tettünk volna. Mintha úgy tekintett volna arra a napra, mint valami leplezett, eltitkolt bűnre. Nem szabadna érezni, sírni, gyengének mutatkozni?
Négy hónapra rá Ő elköltözött a családjával együtt. Két éve nem hallottam róla semmit, s ezalatt az idő alatt vágyódva gondoltam vissza az együtt töltött időre, az együtt elkövetett titkos bűnre. Nap mint nap kiálltam a szélbe, s tőle kérdeztem meg, kérleltem, hogy meséljen Róla. De a szél kegyetlenül hallgatott, durva homokot kavart fel. Hát tényleg nem szabadott volna együtt sírnunk az éggel?
Két év után hallottam Róla újra, egy csomagot küldött egy rövid levéllel.
Kedves Christine!
Régóta nem beszéltünk és nem is írtunk egymásnak. Tudom ez az én hibám, elzárkóztam előled. De ma, lehetőségem nyílt újra könnyek közé borulva beszélni neked. A lelkemmel beszéltem akkor, most a naplómmal fogok. Kérlek bármit is találsz benne, ne akarj megkeresni engem. A múltamat olvasod, a jelenem még előttem is titok, így szeretném egyedül megvívni a harcomat.
Köszönöm, azt a délutánt:
Emily
A naplóját olvasva ismét könnyek borították arcomat. Ugyanis megtaláltam azt az oldalt, amit azután a nap után írt. . .
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése