A Kék madár

Kicsengettek...

Az osztály a tanár kilépte után tolongva, egymást lökdösődve siettek az ajtóhoz, hogy minél előbb élvezhessék a várva várt tíz percet. A lépcsőn tülekedve megindult lefelé a diáksereg, azonban engem valami felfelé húzott, fel a magasba. Kimérten felmentem a lépcsőn, megálltam a kopott üvegajtó előtt, ami a teraszra vezetett. Némán álltam ott és néztem a fákat, a tetejüket durva szél simogatta, homlokomat hozzáérintettem a fagyos anyaghoz. Észrevettem egy madarat, ahogy dacolt a széllel, majd hirtelen ereszkedni kezdett, kisvártatva ismét fel. Kezeimmel felé nyúltam, mintha elérhetném, magamhoz vehetném ezt a gyönyörű teremtést. ujjaim az ajtóba ütköztek. Bágyadtan eresztettem le kezem, valami fémes hideget éreztem meg tenyeremben. Lenéztem a kilincsre.
Vajon nyitva van?
Már nyomtam is lefelé és a halál szabadsága nyílt ki előttem, tétovázás nélkül, izgatottan lépkedtem a terasz végéhez. A szél hívogatóan belekapott hajamba, kavargott körülöttem dühös szenvedélyével. És akkor, megfogant bennem a gondolat.
Bárcsak madárként újjá születhetnék, szállhatnék a szerelem szárnyán, táncolhatnék sok drága társammal, gyönyörű toll- báli ruhát hordanék, énekelnék csendes vízesés csókjával. Hirdetője lennék a szabadságnak, az apró boldogságnak és a végtelen szárnyalásnak. Igen, angyalokkal játszanék és démonokat félemlítenék meg félemlítő hitemmel, a hittel, hogy van Úr, létezik, és harcolnék érte a dalommal. Talán akkor nem számítana milyen kicsi és jelentéktelen vagyok. Mert a lelkemet látnák, nem kárhozott testemet.

A gondolatok magukkal ragadtak, szemeimet lehunyva, a korlát másik oldalán álltam.
Égi szerelmemet egy vérbe fúló kiáltás rázta meg, zuhantam... Nem, nem zuhantam, szárnyaltam. Szárnyaltam, mint a kék madár, aki új reményt hoz emberek, nemzetek és népek szívébe. Akkor, abban a pár elenyésző pillanatban boldog voltam. Egy voltam a szerelemmel, a természet csókjával. Majd földet értem. Vértócsában fekve, arccal a földön fekve. Esetlen, hitetlen és gyenge emberként éltem újra. De tudtam, a szárnyalás már az enyém, és az lehettem, aki a lelkemben voltam.

...
És ismét csöngettek, a zsibongó emberek az iskolában egyre csendesebbek lettek. Felnyitottam szemeimet, ismét a korlát szélén álltam. Lassan bemásztam, szívemet szakítottam el az álomtól, vagy talán inkább elzártam magamban, mint kisgyermek halott édesanyja utolsó zongora szólóját.

Régi téli álom

Ezüst kék halálfaló

Üresen kongó utcák szunnyadnak a város szélén. Az elhagyott, omladozó házakat körbeölelik komor árnyak. Egyedül sétálok? Csak az én talpam alatt roppan a hó, csusszan a jég, csak az én sóhajom párája száll. Most mégis lépteket hallok, hiába nézek, nem látok senkit sem.

Újra és újra megállásra késztet egy érzés; nem vagyok egyedül. Körbe nézek, hiába, nem látok senkit sem.
Cipellőim sietősen koppannak a jegessé váló keskeny járdán. Eszembe jutnak rég elfeledett képek, melyek elmém mélyén szunnyadtak. Vajon arra is emlékszem, hogyan jöttem erre az önmagát pusztító világra? Repül a hirtelen gondoltat s óvatosan gyorsabb tempóra váltok. Csúszik a talaj a talpam alatt, s magával sodor a lendület. Csúszom már a fagyos jégen testemmel, sajgón jajdul karom s lábam.
Megrémít a pillanat, hangtalan sikoltás hagyja el ajkaim. Végre megáll a vad száguldás, a pillanatig tartó esés. Magával ragad az éj.
Dideregve ébredek a fagyos padlón. Ismeretlen helyen vagyok. Szárnyra kap a gondolat, a hó a jég a léptek zaja a csúszás. De mi ez a hely… Hol vagyok? Kérdésem remegő hangomon rekedtesen csendül. Lépteket hallok, hiába nem nézek, most tisztán látok.Rám mosolyog a furcsa lény. Idegenem kezét nyújtja. Karjaiba bújok, ölelésébe takarózom, s végre elönti végtagjaim a melegség. Hirtelen álom, tűz gyúl testemben.Már nem érdekel, hol vagyok, csak egyetlen mézédes mérgezett csókjára vágyom, felnézek. Szemei ezüst kék színében tündököl.Kutatom rajta érzelem vagy gondolat jeleit, de nem moccan. Eleven szoborként áll felettem fagyhaláltól megmentő idegenem. De eltűnt a mosoly. Keserűség s kínzó fájdalom tükörképe.
Arcához hajolok, a gyöngéd érintésért. Nyíló ajkamra helyezi mutatóujját. Figyelmeztet:
Nem érzel többé semmit, ha engedsz perzselő vágyunknak. Ó naiv leány, miért teszed, ha tudod, hogy csak kihasznállak?

 Nem válaszoltam erre. Kezét ajkaimról eltoltam, újra érezni akartam bőrömet perzselő leheletét. Nem ellenkezett többé, lázrózsás arcomat kezei közé fogta, s ajkai lágyan ajkaimat becézték.
Arcáról véres könnyek csorogtak rám, s lágy sóhajunk által végre tüdőmbe szívhattam egyetlen mézédes mérgezett csókért a Halált.

A titkos bűn

Ismertem egy Emily nevű lányt, különös teremtés volt. Itt és most a különös kellemes. Magányos volt, míg egy osztályba jártunk nem voltak közeli barátai, komor és ború látó természettel rendelkezett. Emlékszem a mosolyára, miközben pár szót váltottunk. Halvány, sötétben bujkáló öröm. A szemei jég kék színe olyan hatást keltett, mintha fagyott lenne. Gyönyörűnek, ártatlannak és érinthetetlennek tartottam akkoriban.
Emlékszem arra a viharos délutánra, amit együtt töltöttünk. Emlékszem Rá, ahogyan gyönyörködött a villámokban és az esőcseppekben. Feltört belőlem valami, kirohantam a kis szigetre az iskolánk mellett, hagytam, hogy a szél durván játsszon hajammal és a testemmel. Emily utánam jött, akkor érintett meg először és utoljára.
Kezemet fogva beljebb húzott, megállt velem szemben
Az esőben a legjobb sírni, mert mások nem látják.
És feltűnt, mindketten sírtunk, Emily lelke a könnyek által vérzett.
Nem engedte el a kezemet, úgy fogta, mintha egy sebesült, gyenge madár lenne, lassan húzni kezdett, követtem őt.
Órákon keresztül hintáztunk az esőben, ruháink teljesen átáztak, mindenünk átfagyott, a lelkeink mégis találkoztak és megértően fordultak egymás felé. Együtt mentünk haza, immáron mosolyogva búcsúztunk.
Ez a kettőnk titka maradt.
Soha többé nem volt alkalmam vele kettesben tölteni az időt. Beszélgetéseink a régi formában zajlottak. Csak pár szó és semmi több. Úgy tett mintha nem történt volna semmi. Vagy mintha törvénybe ütköző dolgot tettünk volna. Mintha úgy tekintett volna arra a napra, mint valami leplezett, eltitkolt bűnre. Nem szabadna érezni, sírni, gyengének mutatkozni?
Négy hónapra rá Ő elköltözött a családjával együtt. Két éve nem hallottam róla semmit, s ezalatt az idő alatt vágyódva gondoltam vissza az együtt töltött időre, az együtt elkövetett titkos bűnre. Nap mint nap kiálltam a szélbe, s tőle kérdeztem meg, kérleltem, hogy meséljen Róla. De a szél kegyetlenül hallgatott, durva homokot kavart fel. Hát tényleg nem szabadott volna együtt sírnunk az éggel?
Két év után hallottam Róla újra,  egy csomagot küldött egy rövid levéllel.
Kedves Christine!

Régóta nem beszéltünk és nem is írtunk egymásnak. Tudom ez az én hibám, elzárkóztam előled. De ma, lehetőségem nyílt újra könnyek közé borulva beszélni neked. A lelkemmel beszéltem akkor, most a naplómmal fogok. Kérlek bármit is találsz benne, ne akarj megkeresni engem. A múltamat olvasod, a jelenem még előttem is titok, így szeretném egyedül megvívni a harcomat.

Köszönöm, azt a délutánt:

Emily

A naplóját olvasva ismét könnyek borították arcomat. Ugyanis megtaláltam azt az oldalt, amit azután a nap után írt. . .

Egy kicsit más

Sokat gondolkoztam mit is írhatnék. Aztán megfogant bennem a gondolat, legyen egy kicsit más. Remélem kedves Olvasó, tetszeni fog ez az újabb alkotás.

Jóbarát

Jóbarát! Hol vagy? - mikor lelkem megtört darabjait savként mardossa a keserűség s gyűlölet. Hol vagy? - mikor remegő kezemben véres tőrt tartok. Otthon vagy. Meleg házadban, vörös merlotod kortyolva, vágytól fűtött gondolataid elhomályosítják elméd. Kandallódban tűz, szívedben szenvtelen szenvedély lobog.
Hol vagy jóbarát? - mikor falak közt, szétroncsolt kezemből vörös merlotod folyik, s lelkem hozzád könyörög, mentsd meg szellemem s testem utolsó vércseppjeit. Gyere, tedd meg kérlek jóbarát. Had legyek én borod. Had legyek veled, engedd meg, hogy benned éljek tovább. S vérem véreddel lassú táncba kezd. Gyere és vedd el, amit neked ajánlok, hagyd el otthonod, hogy tested legyen új hazája megsebzett lelkemnek.
Fáradt sóhajom sóhajod lesz. Gyere, s ha kell testem átadom neked. Gyere, töltsd be, ha akarod, vágyakozó kívánságod. Itt vagyok.
A homály szélén fekszem én, s rád várok, ki számomra több, mint jóbarát.
S ha véremet ittad és testem megkaptad , emlékezz… Élt egyszer egy furcsa lány, ki talán szeretett, igazán.
Látlak még? Érezni akarlak. Itt vagy most? Szavaimra, rideg csend hát a válasz?
Itt vagy hát, már látlak én. Mégis… Jő egy árny, most hív az éj. Mennem kell, mert szólít a fény.

Egy csöppnyi rémmese

S most jő egy álom, tündér szárnyon.
Fájó szívem széllel táncol
S most jő a mámor, halálos fátyol.
Egyedül járod elhaló táncod.

Az erdő
A fák hatalmasak, az erdő neszeit visszhangozza a szél. Az egyik fán, egy öreg hinta van, benne egy lány ül és énekel. Dala fájón rebben a hárslevél illatú levegőben, ő maga is könnyezve hajtja hintáját. A nap gyengén szűrődik át a fák szorosan záródó levelei között.
Gyors léptek zaja töri meg a gyászos hang nyugalmát, egy ifjú jelenik meg. Képtelen összeszedni gondolatait, remegő kezeiben véres tőr nyugszik. A lány abbahagyja dalát, kiszáll a hintából és az imént érkezőhöz lép. Jéghideg kezeivel végigsimít a fiú arcán, hogy megnyugtassa. Tette hasztalan. Még mindig nem hagyja el értelmes szó ziláló ajkait, a lány mintha így is megértené, rohanni kezd az irányba, ahonnan a másik az előbb jött. A fiú immáron egyedül térdre esik, s csak szomorúan tekint utána.
Rohan a lány, hosszú ég kék ruhája szakadozik, ahogy fennakad az apróbb ágakon. Az erdő egyre komorabb és sötétebb, mintha magába csábítaná, húzná őt a sötét. Majd egy tóhoz ér a gyönge teremtés, a víz feketén hívogatja lelkét.
Belegyalogol, teljesen ellepi testét a víz, valami megfoghatatlan lent tartja őt. Hosszú perceken át fuldoklik, végül reményét feladva nem mozdul. Haját gyöngéden tekergeti a sötétlő gyilkos tér.
Hirtelen ragadja meg valaki, kihúzza őt. A megmentő vörös fényben ragyog. A lány köhögésben tör ki, miközben féltő karok ölelik harcoló testét. Lélegzése lassan áll helyre. Az idegen magához szorítja és annyit suttog fájdalmasan a lány fülébe:

Meg kellett tennem

Az erőtlen lány gondolatai és érzelmei elszabadulnak, őrjöngeni kezd. A tőrt, ami még az ifjú kezében volt, az ő ujjai szorítják. Az elméje teljesen elborult, nem létezik számára a külvilág. Megmentője alig lélegzik, mellkasa minden egyes lélegzetvételért küzd, magához húzza gyilkosát, s csókkal jutalmazza a tébolyult lányt.
A megmentő belehal a sebekbe, amiket a gyenge teremtés okozott. A lány ráeszmél tettére. Felsikolt fájdalmában és zokog, már hiába csókolja, megmentője halott, élettelen ajkai nem vágynak többé csókjaira.
Órák múlva elcsendesedik, feláll a lélektelen test mellől. Szeméből kék könnyek hullnak s visszasétál a megnyugvást adó fához. A hintánál az ifjú felnéz a lányra. Végignéz a testén. A vérfoltokat látva a szakadt hó - kék ruháján hátrálni kezd. A gyilkos lány dühösen ordít rá:

Kotródj

A lány útja a hintájához vezet. Ismét felhangzik a gyászos dal, könnyei vérrel keveredve hullnak. A lelke vérzik, az öreg szomorúfűz alatt.